Tudat és lét: egy azonosság

2009. április 29. – május 22.

Megnyitó:2009. április 28. 18:00

Megnyitja: Csizmadia Alexa művészettörténész

A festészet haláláról szóló hírek rendszerint bizonyos ciklikussággal lábra kapnak, mindeközben a festészet köszöni jól van. Épp csakúgy viselkedik mint valami vírus; állandó mutációban van, hogy a művészetiáramlatok kitermelte antitesteket legyőzhesse.  Kondor Attila munkái is mutációban vannak, a festő korábbi  képeit ismerve talán meglepő, hogy ezúttal nem klasszikus értelemben vett tájképeket mutat be. Friss sorozata azonban egy következetes építkezés újabb lépcsőfoka. Mintha valamiképpen korábbi festményeire zoom-olna rá, azok egyes elemeit gondolná tovább, nemcsak képi hanem filozófiai síkon is.

Már a régi görögök is… a rómaiak meg kiváltképp úgy voltak vele, hogy nem becsülték túl sokra az érintetlen természetet. A görög és római gondolkodók értékrendjében a természet legfeljebb a civilizáció ellenpontja volt. A civilizáció szó eredete a civitas (azaz város) pedig a mesterséges rendhez kötődik, amit azért hozott létre az ember, hogy megkülönböztesse magát a természettől, és a barbároktól. A romantika által oly sokra értékelt buja, érintetlen természet képéhez a római világban egyértelműen negatív képzetek társultak, a lét perifériája volt ez. Kulturális önértékelésük és azonosságtudatuk alapja a megművelt föld, ha úgy tetszik a leigázott természet volt. 

Kondor Attila korábbi festményein, különösen a mediterrán tájak ihlette képein talán éppen erre utalt, amikor a tájat oszlopokkal, lépcsőkkel....egyszóval az emberi beavatkozás legnyilvánvalóbb nyomaival együtt ábrázolta. Képei gyakran hordozták az antikvitás auráját, azt az esszenciát, ami a 16. század végétől a "Grand Tour"-t az európai arisztokrácia klasszikus nevelésének sarokkövévé tette. A Grand Tour megkerülhetetlen állomása volt Velence, Firenze és természetesen Róma, ahol az európai művészetet gyüjtőként és mecénásként évszázadokig meghatározó osztályok a görög-római kultúra emlékeit csodálták meg, hogy aztán hazatérve a neoklasszicizmust tegyék uralkodó doktrinává. Kondor Attila már korábbi munkáiban is visszanyúlt a gyökerekhez, az európai kultúra és művelődéstörténet gyökereihez éppúgy mint az akadémizmus alapjaihoz és a plain air festészetéhez. Új sorozatában mintha szűkítené a fókuszt. Maga mögött hagyta a tájat, de hírmondónak megmaradtak a tájba ékelődött elemek, kapuk, lépcsők, oszlopok, figyelme most csakis ezekre irányul. Új képeinek kiindulópontja Róma ahová egykor talán minden út vezetett – bár ennek azért a logika ellentmondani látszik . Talán érdekesebb lenne azt elemezni, hogy ha az utak talán nem is – de Kondor Attila miért is vezet bennünket oly sokszor Rómába.  

A kiállítás címe: Tudat és lét: Egy azonosság – s ez Platón és Heidegger munkáit tolja előtérbe, különösen a Heideggeri Dasein fogalmát, ami kicsit elnagyolt fogalmazásban azt takarja,  hogy az ember nem önmagába zárt ego, hanem az őt körülvevő világgal egységet alkotó, arra ráhangolódó, reflektáló - világba vetett lény. Kondor Attila mintha ennek a világbavetett lénynek, ez esetben a képeit befogadó nézőnek a reflekszióját próbálná irányítani. A látszólag homogén hátterek szuggesztív módon irányítják a figyelmet a megfestett elemekre. A művész mintegy meditációs objektumként kínálja fel az ábrázolt formákat, melyeket építészeti archetípusoknak nevez, ennél azonban jóval sokrétűbb, számtalan olvasatot rejtő szimbólumokat tár elénk. Hiszen az oltár, a lépcső, a baljóslatú vagy éppen titkot rejtő ajtók megannyi asszociációt kínálnak. A festmények sűrűségük és feszes szerkezetük révén minthacsak konvencionális életünk szétszórtságával, felszínes mindennapi viszonyainkkal próbálnának szembesíteni, hosszas szemlélésük a lét megértésének fundamentális tapasztalatát kínálja fel, melyet a müvész a Nyugat kultúráját megalapozó szellemiséghez köt.

A szembesítés ténye azonban mellőz minden didaktikusságot, erre utal a gyakran megjelenő axonometrikus ábrázolás is, azaz az enyészpont nélküli perspektíva ami gyakorta feltűnik a képeken. A párhuzamos sugarak eredője nem egy pont, hanem a végtelen maga.

 Az építészek körében előszeretettel alkalmazott ábrázolásmódot Erwin Panofsky szimbolikus formának írta le. Míg a renszánsz perspektívában a végtelennek egy pont felel meg (annak teológiai vonatkozásaival) az axonometrikus ábrázolás ezt a pontot eltakarja, így a néző szeme nincs egyetlen ponthoz kötve, a képet nem a festő, hanem a néző értelmezi. A centrális perspektíva mintegy bebetozza, az axonometria azonban felszabadítja a tárgyakat, ilyen szempontból sokkal alkalmasabb a sok nézőpontú valóság szimbolikus ábrázolására.

Az axonometria paradox világában az előtér és háttér könnyen felcserélhető, gondoljunk csak Escher, vagy éppen Orosz István kifordítom-befordítom rajzaira. A képek ezzel is mintegy megdolgoztatnak, értelmezésre késztetnek. Ez a dekódolás a megközelítés első lépcsőfoka, melyen át képbe belépünk. 

Mostanában gyakran foglalkoztat a nyelv, melyet könnyebben értünk meg rálátásból, azaz más nyelvekkel összevetve. Magyarul rendszerint úgy fejezzük ki magunkat: “ A képen…” Ezt azonban szó szerint nem fordíthatjuk angolra, illetve a szolgai fordítás: “on the picture” helytelen lenne, hiszen az angol más prepozíciót használ, az in-t. “in the picture…” Azaz: kép-ben….mintha egy másik dimenzióról beszélne. Akárcsak Alíz tükörországba, az angolszász néző bizony belép a képbe, ahogy belép Kondor Attila is, és mindannyiunkat erre invitál. Az axonometria ehhez tág teret kínál és a lebegés felszabadító élményével is megajándékoz, ebben a nagy szabadságban azonban ott rejlik a lezuhanás veszélye is.

Gottfield Boehm azt javasolja, hogy  egy művészettörténész ne akarjon okosabb lenni a nagy művészetnél és annál amit az tapasztalnivalóként kínál. Ehhez én sem tudok mit hozzátenni, hacsak azt nem, hogy adják át magukat a Kondor Attila festményei által kínált tapasztalatoknak.