Óbudai Társaskör Galéria, Budapest

Splendor Solis

2014.  ???

Kurátor: ??? művészettörténész

A festmény egyszerre eredmény, végpont és új kiindulópont. Az összpontosítás megannyi egymásra következő pillanatát rögzítik az egymás fölé kerülő festékrétegek. Az alkotómunka időbeli mozzanatok egymásutániságából összeadódó folyamatának a végeredménye virtuálisan megállítja az időt; az így kapott “időtlen” tárgy a néző idejét, vagyis a figyelmét észrevétlen összpontosítja, ezzel mintegy meghívja a maga különös , “sűrű” létmódjának megismerésére. De hová hívja, hová vezeti a nézőt a kép? Miért jöhet létre egyáltalán ez a sajátos jelenség? Az egyik legfontosabb kérdés a számomra, hogy a nézőnek a befelé vezető útja, amely a kép hívására való felelet, hogyan találkozik a festő kifelé vezető (vagy inkább kifejező) útjával, amelynek a kép a látható lenyomata. Mennyiben beszélhetünk azonos, vagy legalábbis közös tapasztalatról? Létezik olyan metafizikai pont, ahol a néző és az alkotó kontemplációja egybeesik?

Mindkét esetben lényegében belső mozgásokról van szó, a képi gondolkodás és megértés mozdulatai: imagináció, koncentráció, vagy éppen az akaratlagos összpontosításon túli “rácsodálkozás”. Mivel ezek létrejötte érdekelt, “meg kellett mozgatnom” a festményt. Ehhez a kortárs animációsfim-készítés eredményeit kezdtem el alkalmazni és amennyiben lehet kibővíteni új lehetőségekkel, hogy a figyelem és a látás különböző mélységeit, szintjeit megjeleníthessem. Az animációval ezeket a mozzanatokat, mint az alkotófolyamat fázisait rekonstruálhatom, ami végül – amennyiben sikerül elérni a vizsgálódás célját – egy új műalkotást hoz létre, ami áttetszőbbé teheti a lét megismerése felé áramló tudatfolyamot.