belső könyvtár

Ha valaki alaposabban tájékozódik a munkáimban, láthatja, hogy az emlékezés művészete komolyan inspirálta több kiállításomat is. Az emlékezet mentális tereit gyakran hasonlították épületekhez, színházhoz, palotához, Avilai Szent Teréz belső várkastálynak nevezi a lelket. A belső kastély fontos része a könyvtár, ami az emlékezés explicit tere….

Absztrakciós fókusznak neveztem el a festményeimen és animációimban alkalmazott eljárást, amely azokat a folyamatokat idézi fel és sűríti az animáció eszközeivel, amelyek elvezetnek a forma felettibe nyíló formákhoz. Ezek lényegében a koncentráció különféle lépései: amikor el-elhalványulnak a mellékes dolgok és új jelentőséget kapnak figyelmünk fókuszának tárgyai. Végül a figyelem rögzítése, ha kellő intenzitású, transzformálja és átizzítja az adott formát. Mivel nem tudományos eljárásról van szó, hanem képzőművészeti, animációs és filmes eszközök alkalmazásáról, így a játékos, humoros elemek éppúgy beleférnek, mint egy filozófiai igényű modell felépítésének szándéka. 

Az absztrakciós fókusszal általában a figyelem centrumába állított tárgyat emelem ki, gyakran úgy, hogy a koncentráció intenzitása által minden egyéb elhalványul. Például a hegy érzéki-festői képe előtt és mögött a világ csak egy meghatározatlan sziluettként marad meg. A folyamat meg is fordítható: a hegy sziluettje kiüresedhet, és visszatérhetnek az ég és a házak, a táj részletei. Az animációimban látható „kifehéredés” vagy kiüresedés – amikor egy hegy vagy egy könyv fehéren ragyogó formává válik – nem a hiányra, hanem a teljességre, az adott tárgyban megjelenő, a tárgyon túlmutató, kimondhatatlan lényegre utal. Ilyenkor az üresség valójában a teljesség képét idézi meg. A filmben ezt a tapasztalatot a különféle zenei hangok, effektusok között megjelenő csönd fejezi ki.    

Fontos, hogy az alkotó-szemlélődő gyakorlatokból származó belátások nem korlátozódnak az esztétika területére. Alapjaiban változtatja meg hozzáállásunkat a felismerés, hogy saját életgyakorlatunk tudatos vezetése oldhatja fel egyéni létünk szenvedésteli lezártságát, atomizáltságát. Így a figyelem útjai az egyetemesség felé való megnyílás személyes szabadságtapasztalatává válhatnak.