Kondor Attila

Az ember helye

Új Művészet 2009. március

Tizenhat könyöklő-deszka lebeg az egykori váci ortodox templom terében. A könyöklőkön öreg, elkopott bevésett firkák: nevek, karcok, repedések. Önkéntelen megsimítja a kéz, aztán értetlen zavarral motoz, mint az ókori festő legendájában a madarak csőre a túlságosan is élethű gyümölcsök képe körül. Trompe l’œil a la foto! Az oltár, vagy inkább az ikonosztáz helyén egy fémrajz áttetsző keze mutat fel áldón. Három finom utalás és megszületik a liturgia tere. Sursum corda! Csönd.

A csöndből visszatérve nehéz beszélni. Ahhoz, hogy fogalmakká alakítsunk egy élményt meg kell találni a hozzá vezető hermeneutikai eszközt. Vagyis meg kell szőni a hálót, amellyel ki lehet fogni, akár egy halat.  Ezért most tegyük ezt. 

A magyarországi neokonceptuális, vagy „érzéki konceptuális” munkákat tanulmányozva feltűnhet, hogy elsősorban társadalmi reflexiókkal találkozunk, amelyekre a médiatudatosság és médiakritika, társadalomkritika, esetleg a gender körébe eső témák a jellemzőek. Ezek a művek elsősorban a nyolcvanas, kilencvenes években szocializálódott nemzedékek asszociációs bázisát célozzák meg. Viszont feltűnően ritkák egyrészt az aktuális politikai kérdéseket feszegető művek, másrészt a magas filozófia modelljeivel párhuzamba állítható alkotások. Az előbbi hiányának elemzése messze vezetne, minden esetre jelzi, hogy egyelőre hiányzik társadalmunkból az a belső tartás és kiegyensúlyozottság, ami egy politikailag érzékeny művészet befogadására alkalmas közeget teremtene. E társadalmi handicap, a kiegyensúlyozott, bölcs, távolságtartó és a másikat tisztelő közéletre való törekvés hiánya valószínű összefügg a közélet bölcselet iránti közönyével. Tudjuk e közöny nem új keletű1. Ez is magyarázza, hogy viszonylag kevesen kísérelik meg a szociológiai támpontokat meghaladó, tisztán filozófiai szemlélődéshez vezető munkák megalkotását. Az amúgy is szűk közönséggel dialogizáló magyar kortárs művészetet ismerve ezen nem is csodálkozhatunk. Pedig az érzéki konceptualizmus körébe tartozó eszközök igazán a bölcseleti gondolkodás kiterjesztésében, egzisztenciálissá és érzékivé tételében bontakozhatnak ki. A nemzetközi szcéna élvonalában, ha úgy tetszik, annak sztárjai közt olyan markáns művészek képviselnek egy ehhez hasonló attitüdöt, mint Anish Kapoor, vagy újabb műveivel a transzavangarde nemzedék sztárja Mimmo Paladino2. Persze nehéz lenne itt valami egységes irányról beszélni és megalkotni mondjuk a concept art mintájára a contemplative art kifejezést. Inkább egy személyes, „átélt” filozófiai poézisről lehet beszélni, egy határozott hozzáállásról. Így a klasszikus konceptualizmus fogalmakat vizsgáló, már-már tudományos, száraz „rendszerfilozófiája” helyett itt a fogalmakon túllépés igényével fellépő „életfilozófiákkal” találkozunk. Ezért örömteli, hogy azon kevesek, akik itthon a filozófiai poézis vonalán dolgoznak, a nemzetközivel egyenrangú műveket alkotnak. Külön könyvet érdemelne egy avatott szerző tollából a téma, így most csak két kiemelkedő, az Emlékstallumok szellemiségével szorosabban rokon művész nevét: Lovas Ilonát és Varga Ferencet említem meg. Talán elég ennyi a kontextus megteremtéséhez, hogy visszatérjünk az Emlékstallumok terébe.

A belépő számára az installáció olyan, mintha a váci kiállítótér visszakapta volna egykori funkcióját: ahogy egy kis templomban megszokott két padsor közöttük jártányi hellyel. Csakhogy a padozatot, a stallumot, egyedül az alátámasztás nélküli könyöklő jelenti, így tizenhat deszka lebeg a térben.  A deszkákon öreg, jelekkel, nevekkel telekarcolt templomi padok reprodukciója. Az apszisban pedig egy különös fémrajz: egy fekete kabátba bújt kar, amelynek a keze a Szentháromság ortodoxiából ismert jelét mutatja föl. Az installáció által újraértelmezett tér lassan, hallgatagon vezet a megismerő szemlélődéshez. Ahogy a csöndben sétálunk, megszületik a liturgia tere. A liturgia tere, amely több mint másfélezer évén át Európa szellemi középpontjában állt. Egyaránt körülvette, hordozta és vezette a születéstől a halálig az írástudatlan parasztot, a nemest, az egyetemi magisztert és a királyt. A liturgia terét ma értetlenségünk veszi körül. Ez az értetlenség lassan kulturális és szociális konvencióvá sorvasztja időtlen lényegét. De a mű csöndje tovább vezet, túl az esetlegességek fölé. Elfeledkezünk a részletekről, amit a szentek legendáiba öltöztettek és Biblia pauperorumként koronként más-más eszközökkel a falakra festettek, elfeledkezünk az értetlenség, a hamis tudás és hatalmi ösztön táplálta tévtanokról, amik a történelem vallásháborúit, szekularizációját mozgatták. Ahogy mindezt elfelejtjük, elkezdődik az anamnézis. Emlékezünk, mert az egyetemes metafizika válik itt szemlélhetővé. A padok közötti út az ember útja: az individuum lineáris ideje, amely A-ból, B-n át C felé tart. A padok könyöklőit, vagyis a halandók helyét, kik gyarló nyomaikat ott hagyják maguk után, pedig a magasság tartja. A deszka lebegésének technikai megoldása, így csak tovább árnyalja a jelentést.  A hosszanti hajót egy félkörív, az apszis, vagy a szentélykörüljáró zárja le. A szentély, vagy az oltár az időn és téren kívüli középpont jele, amely jelenlétével ciklikussá teszi az időt. A Sancta Sanctorumot pedig a Szentháromság jelét az ortodox ikonokról ismert módon felmutató kéz térbeli rajza invokálja. Ahogy Vincze korábbi „szabásmintáinak” térbeli rajzainál, úgy itt is eszükbe juthatnak Vajda Lajos hasonlíthatatlan vonalas rajzai.  Azonban a kapcsolat több szimpla utalásnál, idézetnél. Mert azonos szándék áll a tiszta vonal alkalmazása mögött: megtalálni az ember ontológiai helyét. Mint Vajda Barátok című gyönyörű rajza, és Vincze Mindenki szeret szépen öltözködni. Vegyük komolyan magunkat! című szitanyomata. Mindkét esetben a vizsgált emberi szituációk archetipikus, egyetemes, egyénfölötti voltát emeli ki a vonalas rajz. De Vincze Ottó műveinek igazi elemelkedett, sőt anagógikus (felemelő) hatása akkor lép föl, amikor az emberi jelenség olyan egyszerű tárgyait hozza működésbe, mint például a poharat az Esőváróban. Ebben a munkában az eső, a harmat rég elfelejtett jelentése szokatlan erővel és evidenciával van jelen. Méghozzá olyan, az Ég magasságból alászálló áldást, a titokzatos, ember által irányíthatatlan kegyelmi állapotot aktívan előidéző rítusokkal mutat analógiát az „esőtánc-rítus”. Vagy az esernyőt használva a macskakő súlyát, annak szokásos konnotációját teszi anyagtalanná az Ereszkedő súlypontokban. Ezekben a művekben távolról sem relativizálódnak az értékrendek, hanem eredetibb, elveszett, rejtetté vált jelentésük tárul fel. Mert a jó installáció a kínai festmény-mítoszhoz hasonlatos élménnyel ajándékoz meg: nem csak úgy érezzük, tényleg átlépünk. Valóban egy alternatív valóság terében szemlélődhetek. Fontos megjegyezni, hogy nem a köznyelvben is használt értelemben kell a szemlélődést érteni: a mű tere rákényszeríti a nézőt, hogy a befogadásban a teste és az elméje egyszerre haladjon a megértés felé. Azonban ez nem történhet meg véletlenszerűen. Bizonyára léteznek titokzatos arányok, formák és ritmusok, amelyek segítik a test és a szellem összhangjának kialakulását3. Vincze Ottó tapasztalhatóan ezeket kezdi megismerni és műveiben alkalmazni. Mélyi József korábban rámutatott, hogy Vincze Ottó installációi mintha „valamilyen különös, külső szem számára készültek volna, egy képzeletbeli felfüggesztett néző számára.”4 Ezt úgy pontosítanám, hogy ezek a művek megteremtik és fenntartják a lehetőségét a befogadó számára egy időtlen nézőponthoz való felemelkedéshez. Az ember, ha képes a titokzatos arányok érzékelésére és megismerő befogadására, úgy pillanatokra kiléphet a sors szabásmintáiból, elindulhat a saját „gyarlóságlenyomatai”5  közül a téren kívüli centrum felé.

Heidegger szerint a művek modern, múzeumi szituációja megfosztja azokat hajdani önállóságuktól: „Lett légyen bár az egész művészeti ipar a maga nemében tökéletes (…) csak a művek tárgylétéhez tud felérni. Ez pedig műlétüket nem képezheti.”6 Mivel hajdani világuk szétfoszlott. Jean Baudrillard pedig egyenesen arról beszél, hogy korunkban fétistárggyá válnak a műalkotások, amelyek nem a művészetbe vetett mély hitet tükrözik, hanem „a művészet babonáját örökítik meg, annak minden formájában.”7 A banalitás vált az esztétikai üdvözülés előfeltételévé. Nos, az Emlékstallumokat látva úgy tűnik, a banalitás ellen lehet még dolgozni. Sőt, egyedül a banalitás ellen érdemes dolgozni: a deszkára kasírozott trompe l’œil fénykép simulacrum jellegét a „magasságból függő” lebegés kegyelmi állapottá transzformálja.

Végezetül érdemes megjegyezni egy érdekes konstellációt: Vincze Ottó Vácon elkészített művével egy időben látható a Magyar Nemzeti Galériában Vajda Lajos gyűjteményes kiállítása és a posztkonceptuális művészet talán legteljesebb anyagát birtokló Irokéz gyűjtemény. Az utóbbi kollekcióban pedig igen komoly helyet kaptak Varga Ferencnek, a neokonceptualizmus perspektíváit világviszonylatban is egyedülálló módon továbbgondoló, bizonyos tekintetben meghaladó művei. Varga „helyén lévő embere” és Vincze időn kívüli kontemplációs nézőpontja – amit „ember örök helyeként” határozhatunk meg – szinte egybe esik – akár Vajda Lajos Barátok című rajzán a két arc.

 

1 Elég legyen itt most Hanák Tibor kitűnő monográfiájára utalnom, ami a magyar filozófiai élet virágkorát tárgyalja. Hanák Tibor: Az  Elfelejtett reneszánsz. Göncöl Kiadó, Budapest 1993.

  2Például Paladino tavaly tavasszal Brian Enoval közösen a római Ara Pacisban elkészített hang és térinstallációja. A művet dokumentáló album címe: Opera per l’Ara Pacis Edizione Gli Ori. Roma 2008

 3Ez eszünkbe juttatja a test tudatosításából kiinduló távol-keleti kontemplációs technikákat. A festészettel kapcsolatban is léteznek analóg lehetőségek. Ezekre  A festmény ideje című tanulmányomban utaltam. In: A festmény ideje MNG Katalógus, Budapest, 2007. 31.o.

 4Mélyi József: Felfüggesztett idő. Vincze Otto 1999-2004 közötti munkáit dokumentáló katalógus bevezető tanulmánya. 6.o.

 5Gyarlóságlenyomatok – ez Csontó Lajosnak az Emlékstallumok című kiállításról a Műértő 2009 januári számában közölt cikkének a címe.

 6A műalkotás eredete In: Martin Heidegger: Rejtekutak, Osiris, Budapest 2006. 30.o.

 7Jean Baudriard: Le Snobisme Machinal. In: Le crime parfait 1995. Magyarul: Gépies sznobizmus, kézirat, fordító megjelölése nélkül.

 

 

 

 

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

SAJÁT PUBLIKÁCIÓK

Az elmélet: gyakorlat Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

A festmény ideje

Az ideális tekintet

Ússz fölfelé!

Fölnevelni magunkban az igazságot

V.I.T.R.I.O.L.U.M. A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Az átutazó szemével – Ortega Velazyuet tanulmányai

Az ember helye

A helyén lévő ember

eng