Kondor Attila

Az átutazó szemével Ortega Velazquez tanulmányai

Műértő 2009. december

Megszokott, hogy városaink utcáit, tereit „nagy emberekről”, többek között művészekről nevezik el. Ez a gyakorlat lényegében az antikvitás hérosztiszteletének és a középkor szentkultuszának „vallástalanított” változata. A polgári világ halhatatlanságeszménye, a hálás utókor „örök emlékezete” paradox módon egyben a feledés sajátos formája: az utcanévadások, szoboravatások, kritikai kiadások, életmű-kiállítások -- akár a parázs fölött gyűlő hamu -- lassan lefojtják a hajdan élt alkotó „szellemi tüzének” maradékát is. Persze nem vitatható a társadalmi emlékezet e megnyilvánulásai mögött munkáló jó szándék. Mindez legtöbbször mégis hosszúra nyújtott szellemi eutanázia marad, hacsak nem jön valaki, aki biztos mozdulatokkal képes a hamut félrelökve feléleszteni a parazsat. Ezt tette José Ortega y Gasset azokban az írásaiban és előadásaiban, amelyekben Velázquez műveit és alakját kísérelte megérteni.

Ortega elsősorban a Tömegek lázadása című könyvével gyakorolt jelentős hatást az európai gondolkodásra. A modern társadalom legnagyobb problémáját annak eltömegesedésében látta, amit az általa dehumanizációnak nevezett folyamatra vezetett vissza. Tömeg alatt a modernitással megjelenő átlagemberi létformát értette, amelyre az elmélyülésre való képtelenség, a sajátlagos gondolkodási képesség hiánya jellemző. A tömegembert a divat és a közvélemény uralja. Ortega nem korlátozza a kategóriát a marxi „dolgozó tömegekre”, a folyamat motorja éppen az, hogy a korábbi -- univerzális műveltségeszményt tápláló -- elitek helyét a szakterületén kívül barbár típus uralma, mai szóval a technokrácia veszi át. Ortega aktualitását ez adja: az eltömegesedés veszélyei mindenkit személyesen érintenek.

A filozófust 1943-ban kérte fel a svájci Iris-Verlag, hogy egy Velázquezről tervezett albumhoz írjon előszót. Először elhárította a felkérést, mivel „nem ért a művészethez”. A kiadó ellenben éppen egy új szempontokra rávilágító munkát szeretett volna megjelentetni, így Ortega mégis elvállalta a feladatot. (A téma végül túlmutatott a felkérésen; még élete utolsó éveiben is foglalkoztatta a festő alakja.) Pontos, virtuóz és elegáns stílusa eleve Velázquez közeli rokonává teszik. Távolságtartással és szerénységgel hangsúlyozza, hogy amit mond, csupán „egy átutazó véleménye”, ugyanakkor mesteri módon sorra vázolja azokat a -- sokszor önálló aforizmaként is működő -- észrevételeket, kérdésfelvetéseket, amelyek mellett a szaktudomány észrevétlenül elsétált.

Kimutatja a korstílusjegyek túlhangsúlyozásának könnyen félrevezető laposságait -- például Caravaggio mai napig emlegetett, állítólagos naturalizmusa kapcsán. A merev történeti szemlélet módszerével -- amely folyton azt keresi: „kire ki hatott” -- a párhuzamos művészi fejlődések „egybeesését” állítja szembe. Ám hermeneutikai vizsgálódásai sohasem válnak öncélúvá, mert esztétikai meditációjának középpontjában a mai napig kortársinak mondható kérdések állnak. Nem titkolt célja, hogy az olvasó számára az „elembertelenedés” ellen is alkalmazható módszert adjon. Így 1947-ben Velázquezről tartott előadás-sorozatát azzal vezeti be, hogy a „helyén való beszédnek” pontosan ellenkező hatást kell kiváltania, mint a politikusok szónoklatainak, amelyek megpróbálják elérni, hogy az emberek sokasága emberségétől megfosztott masszává mosódjon össze. A helyes beszéd hatására lassan szétfoszlik a sokaság, és mindenki visszatér saját bensője legszemélyesebb valójába, amely létének átruházhatatlan valósága. Mert egyedül „ott” történhet meg a képek „életre keltése”, ami nélkül -- Ortega szerint -- a művet sem lehet jól befogadni és értelmezni.

Mindezt a legalapvetőbb tények tudatosításával kezdhetjük el: például hogy minden ecsetvonás mögött valamilyen szándék munkál; az ember jelteremtő képessége közül az egyik. A szemantikai rendszerek azonban csak kis részben fedik le egymást, így a festmény a fogalmi gondolkodás világos beszédéhez képest némának tűnhet annak számára, aki csak a szavak világában járatos. Ugyanakkor a fogalmak valóságmegragadó funkciója nagyon behatárolt. Egy színárnyalatot nem lehet diszkurzív módon leírni, csak felidézni, amihez segítségül kell hívni a nyelven túli valóság képeit, hogy azok felidézzenek egy korábbi élményt: „narancssárga”, „égkék”, „tengerzöld”. A szemantikai világok különbsége teremtő feszültséget jelent. A művészeti ágak közötti átjárás hasonló az emberi nyelvek közötti fordítás munkájához.

A kérdés messze túlmutat önmagán, és lételméleti belátásokig vezet: mind a fordítás, mind a művészetek közötti interpretáció és párbeszéd azért lehetséges, mert ahogy a nyelvek, úgy a különféle szemantikai rendszerek is a tudat felismeréseinek kifejeződései. Ha a gondolat mögött nem létezne valami független -- ha nem előzné meg a nyelvi vagy vizuális megfogalmazást egy azoknál egyetemesebb létmód --, akkor nem tanulhatnánk nyelveket sem.

Közismert, hogy a „közeg” -- legyen az akár az emberi nyelv -- erősen befolyásolja és behatárolja a gondolkodás menetét. Ilyen befolyásoló tényező például az, hogy a kép hirtelen, bármiféle erőfeszítésünk nélkül a szemünk elé tárul. Ez tehetetlenségünknek kedvez, mert hajlamosak vagyunk a már látott képet megnézett képnek gondolni. Akinek sikerül túllendülni ezen, annak jutalma több pillanatnyi műélvezetnél. A festészet által egy szempillantás alatt feltáruló, a fogalmakhoz képest egyszerre pontatlanabb és univerzálisabb valóság állandó interpretációra, a vászonról áradó jelek megfejtésére szólítja fel a szemlélőt. (José Ortega y Gasset: Velázquez-tanulmányok, Attraktor Kiadó, Gödöllő--Máriabesnyő, 2006, 148 oldal, 2400 forint. Juhász Anikó és Csejtei Dezső fordítása)

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

SAJÁT PUBLIKÁCIÓK

Az elmélet: gyakorlat Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

A festmény ideje

Az ideális tekintet

Ússz fölfelé!

Fölnevelni magunkban az igazságot

V.I.T.R.I.O.L.U.M. A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Az átutazó szemével – Ortega Velazyuet tanulmányai

Az ember helye

A helyén lévő ember

eng