Kondor Attila

A helyén lévő ember

Műértő 2007. január

 

A konceptualizmus tradíciójától a hagyományig

Az állásban dolgozó emberek elenyésző része szeret szabad idejében a munkájáról beszélni, helyette inkább a fociról, népszerű filmekről vagy bármi másról ejtenek szót. Ritka kivételnek számít, aki a munkájáról, mint szeretettel végzett tevékenységről beszél. Ezt a jelenséget az indiai-brit származású művészettörténész és muzeológus Ananda Kentish Coomaraswamy már a harmincas években jelezte, mint a gyári munkások és az ugyanolyan szegény, hagyományos indiai mesteremberek között fennálló ontológiai különbséget. Ennek okát abban látta, hogy a kézműves számára közvetlen örömforrást jelent a munkája, míg a gyárban dolgozónak csak pénzkeresést. Mára a kézművesek és más hivatástudattal rendelkező szakmák a gazdasági élet perifériájára szorultak. A művészetek egyrészt a múzeumok, magángyűjtemények és egyéb „hóbortok” exkluzivitásába, másrészt a társadalom alattiságba hajló létbizonytalanságba. A jelenkor társadalmában tehát a művész archaikus módon még őrzi a hivatástudatot.

Persze a technokrata szemlélet a művészeti világot is utolérte, hogy lassan – a sokáig szentnek tartott – műtermi alkotói magányba is betörhessen a maga személytelen és mégis átalakító hatása.

Mindenesetre az izmusokat felváltó rövid életű trendek „technokratikus” működéseire a mai fiatal művészek generációjában nem kevesen bizalmatlanul tekintenek. Divat helyett valami szellemi értelemben is szilárdat keresnek kiindulópontul, ezért vannak, akik a klasszikusok vagy akár az elfeledettek között találnak érvényes támpontokat. Hagyományt választanak. Lázadás a trendkövető provincializmus ellen. A posztmodern ironikus tradíció-reflexióihoz képest valóban gyökeres az említett generációban a szemléletváltás. Lényegében egy új paradigmáról van szó, amely előbb új szemléletű művekben született meg. Ahhoz, hogy ne váljék csupán egy újabb trenddé, az alkotóknak is el kell jutniuk a paradigma teoretikus kifejtéséhez is. Az ebben az irányba tett erőfeszítések bizonnyal legjelentősebbike Varga Ferenc az utóbbi hat évben kifejtett szobrászati és elméleti munkája, mely egybeesik a 2000-től kezdve Japánban, a Kiotói Városi Művészeti Egyetemen végzett doktori programmal, ahol a szobrászat mellett módja volt annak elmélyült filozófiai vizsgálatára is. Ezekből a vizsgálódásokból írta meg nemrég megjelent könyvét, amely művészdoktori dolgozata is egyben.

A könyv első részében magyarázatot fűz négy művéhez. A másodikban pedig felállítja a szobor minőségének négy szintjéről alkotott teóriáját.

A legfontosabb lépés a konceptuális művészet betetőző meghaladásában a Sikertelen kísérlet a szoborfaragásra hívó késztetés megtagadására címet viseli. A szerző úgy gondolja, hogy egy olyan korban, amely azt a „tanítást” adta neki, hogy legjobb, ha kioltja magában a szoborfaragás iránti késztetést, próbára kell tenni, valóban megszűnhet-e számára ez a késztetés. Ezért azt a hipotézist állította fel, hogy ha a számára legeredendőbb szobrot elkészíti, ezzel „eléri a tenger fenekét”, vagyis megpróbálta, ki lehet-e meríteni a szoborfaragásban rejlő lehetőségeket. Tíz hónapi munkával egy életnagyságú gránitaktot készített magáról a lehető legnaturálisabb kidolgozottsággal, amelyre végül saját ruháit adta rá. Ezáltal a faragó ember és a faragott szobor a lehető legszorosabb egységbe került. A szobor faragása közben saját állapotát a „helyén lévő ember állapotával” jellemezte. Ez az élethivatását teljesítő ember helyzete, aminél hitelesebbet nem tud elképzelni. Hitelesebb, mint az „újat kereső ember állapota”, vagy a „társadalom számára dolgozó ember állapota”. Tehát nemhogy kioltódott volna benne a szoborfaragás iránti késztetés, hanem a helyére került és ezáltal megerősödött. A mű beteljesedése a zarándoklathoz hasonló kellett legyen. A gránitszobrot – mert nem tartotta tisztán szobornak, hanem sokkal inkább konceptuális kísérletnek – ezért össze kellett törnie. Azzal a szándékkal tette ezt, hogy ezek után már csakis koncepció nélküli szobrokat fog készíteni. Valóban, utoljára elkészült művének ez a címe: Szobor koncepció nélkül.

Varga Ferenc műveiben a teoretikus kidolgozottság és mű olyan tökéletes egységet képez, mint a legjobb konceptuális munkában, ugyanakkor túllép a konceptualizmuson azáltal hogy beteljesíti annak paradigmáit. Egyidejűleg bebizonyítja, hogy léteznek olyan dimenziók, ahová nem vezet út a konceptualizmuson keresztül. Ide kívánkozik a szerző gondolata a szobor időtlen karakteréről: „Amíg egy konceptuális művet elég egyszer megérteni, elég egyszer elmenni a kiállítására, addig a szobrot akárhányszor is megnézhetjük, nem válik unalmassá, mert a szobor tekintetének folyton újabb és újabb mélységei tárulnak fel. Nem elsősorban a szobor formai szépségében való gyönyörködés, hanem sokkal inkább a szobor tekintetében való időzés lehetősége az, ami a nézőt újra és újra visszahívja a szoborhoz. (…) A szobor szemlélését nem lehet megunni, mivel független az időtől. …a szoborban őrzött tekintet nem volt, és nem is lesz, hanem »van«”.

Varga Ferenc munkája azt bizonyítja, hogy a tradíció új paradigmája olyan művészi magatartás, ami nem elfordul a közelmúltban és a jelenben felvetett művészeti kérdésektől, hanem képes azok metódusát úgy használni, hogy azoknál tágasabb szellemi horizontokat nyisson. (Varga Ferenc: Szoborfaragásról a technokultúra és a tömegmédia korában, A Szerző Kiadása, 58 oldal, fűzött, 24 színes képpel illuszrálva, 2000 forint. Kapható a Műcsarnok, a LuMu, az MNG könyvesboltjaiban.)

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

SAJÁT PUBLIKÁCIÓK

Az elmélet: gyakorlat Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

A festmény ideje

Az ideális tekintet

Ússz fölfelé!

Fölnevelni magunkban az igazságot

V.I.T.R.I.O.L.U.M. A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Az átutazó szemével – Ortega Velazyuet tanulmányai

Az ember helye

A helyén lévő ember

eng