Kondor Attila

A festmény ideje

Megjelent A festmény ideje című kiállítás katalógusának egyik tanulmányaként Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 2007.

Amikor egy remekművet szemlélünk, mintha lassan és titokzatos módon kiemelkednénk a részleges, mindennapi időnkből. A festmény műfaji sajátossága, hogy egyetlen pillanat alatt átlátható. Az alkotás összes időpillanata a befejezés percével együtt egyszerre jelen idejű. A kép maga lényegét tekintve változatlan, viszont mi, a kép nézői, amennyiben valóban a festmény befogadójává válunk, éppen a festmény szemlélése közben változunk meg. Minden más műfajban szorosan az idő által tárul föl a mű. Képtelenség egy regényt vagy egy szonátát egyszerre befogadni. Természetesen egyetlen valódi képet sem tudunk egy megtekintés során kimeríteni és tökéletesen befogadni. Az azonnali átláthatóság egészen egyedülálló és sajátos helyzetet teremt a befogadó számára. Ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, hogy a festmény azért emel ki a részleges, mindennapi időnkből, hogy a saját idejébe vonjon.

E festményt megszemélyesítő metafora nem teljesen alaptalan. Vajon nem különös, hogy egy festményhez bármikor visszatérhetünk, hogy a kép sajátos törvényei újabb meg újabb rétegét tárják föl annak a tudásnak, ami csakis és kizárólag az adott műnek a sajátja. Vagyis az alkotói folyamat a szemlélés alanyában aktualizálódhat, ami bizonyos mértékig azt is jelenti, hogy a mű alkotójával azonosan szemlélődhetek. A festmény e sajátos egzisztenciáját, ami az alkotó, a mű és a befogadó közötti bonyolult szituáció eredménye a festmény idejének nevezhetjük.

Ahhoz, hogy befogadásunk elmélyülhessen, nekünk magunknak kell változnunk: fel kell áldoznunk valamit. Fel kell áldoznunk az időnket. Időnknek ez az elajándékozása feltétlen. Nem különös ennek a feltétlen odaadásnak a ma is élő gyakorlata, amikor pont az időt mérik a legdrágábban?

Időt adunk a képnek, ahogy kalandozó figyelmünk a képet szemlélve megnyugszik, és lassan elhallgatnak gondolataink, hogy átadják a helyüket a csöndnek: a festmény lassan saját idejébe von. Minél többet ajándékozunk el időnkből, a kép annál inkább belép az időbe, megelevenedik, mozgást és ritmust érzékelünk, mi viszont figyelmünk fogalmiságon túli csöndjében egyre mozdulatlanabbak leszünk. Az elmélyült szemlélés során lényegét tekintve változik meg az időhöz való viszonyunk.

Ezért nem árt egy rövid kitérővel végiggondolni, milyen előfeltevések vannak hatással időérzékünkre. Gyerekkorunkban időszalag segítségével kívánták nekünk megmagyarázni az időt. Ez, amúgy az úgynevezett számegyenessel szinte mindenben azonos volt. Eszerint az idő egy megállíthatatlan egyenes folyam, amely mínusz végtelenből plusz végtelenbe tart. Itt lényegében minősítetlenül, absztrakt módon, tisztán mennyiségként ragadjuk meg az időt. Amikor mennyiségként éljük át az időt leginkább úgy érezzük, mintha egy lyukas zsákban kellene gyémántokat vinnünk. Mire célhoz érnénk már el is hullott mindenünk.

A nyomasztóan visszahozhatatlan mennyiségi időélmény mellet a természet nap mint nap, vagy évről évre szolgál példával a minősített időre. Ennek az időnek alapvető sajátsága az, hogy minőségi különbségeket érzékelünk a változásokban. Bizonyos minőségeket folyton visszatérőnek tapasztalunk. Az időt ciklikusan tapasztaljuk. Télen elmúlásként, hiányként éljük meg a változást, tavasszal inkább gyarapodásként. Olyan ez, mintha valaki titokzatos módon visszatenné a lyukas zsákba a gyémántokat, hogy azok újra kigurulhassanak, aztán megint vissza…vég nélkül. A különféle tradíciók az idő „lyukas zsákjának” feltöltését egy az időből kiemelkedő princípium létével hozzák összefüggésbe. Valóban, a geometriában ahhoz, hogy kört rajzolhassunk, ismernünk kell annak középpontját. Vagy a naprendszer világában a tömegvonzás egyetlen középpont felé ható ereje tartja megközelítőleg körpályán az égitesteket. A különféle tradícionális metafizikai rendszerek a térbeli középponthoz hasonlóan a körbe haladó időt a térbeli körhöz hasonlóan egy időbeli középpontból eredeztették. Ez a Kezdet, az Arkhé.

Érdekes, hogy sokszor a legkézenfekvőbb dolgok hordozhatnak a számunkra értékes belátásokat. Az óramutató számlapon körbefutó tengelye metafizikailag értelmezve egyszerre az időn és téren kívüli középpont szimbóluma, ami az aktuális időt pillanatról pillanatra kijelöli.

Miért kell ezekről szót ejtenünk a festmény idejével kapcsolatban? Számtalanszor éreztük hétköznapi életünkben úgy, hogy sodor minket az élet. Ha őszintén végiggondoljuk, ezekben a szituációban inkább tárgyai, mint alanyai vagyunk az életnek. Mintha nem lennénk teljesen életünk középpontjában. Különös, hogy minél erőszakosabban akarjuk kezünkbe venni az életet, minél inkább középpontba akarunk kerülni, az élet annál kevésbé hajlandó engedelmeskedni. A fentiek fényében talán nem tűnik véletlennek, hogy ilyenkor sokkal inkább mennyiségként tapasztaljuk az időt.

Amikor a képtárban egy remekművet szemlélünk időnk lyukas zsákját lassan letesszük. Az idő mennyiségét szemlélődésünk minőségekkel hatja át. Fizikailag (mennyiségileg) aktív és szellemileg (minőségileg) passzív életünknek újra a középpontot adunk. Itt érdemes hangsúlyozni azt, hogy ez egy személyes aktivitás eredménye. Sőt, a valódi aktivitás gyakorlása paradox módon a cselekvési mánia feladásában és a szemlélődés elkezdésével veszi kezdetét.

Különleges értelme van annak, hogy átlépve a festmény idejébe a mű alkotójával azonosan szemlélődhetek. Vagyis annak, hogy az alkotói folyamat – a mű kezdetének és befejezésének az ideje, egyetlen jelenvalóságban – a szemlélés alanyában bizonyos mértékig aktualizálódhat. Ez a saját magába visszatérő, minősített idő, amelyet a köznapi idő feláldozása tesz jelenvalóvá.

Ahogy gondolataink elcsöndesednek és lassan egész lényünk mozdulatlanná válik a szemlélődés a Középponthoz vezet minket.

٭٭٭

Végezetül talán nem árt néhány a festés aktusával kapcsolatos megjegyzést is leírni. Amikor festeni tanulunk még nem is értjük, hogy miért jó hosszú szárú ecsettel és nyújtott karral festeni. Vállból indítva a mozdulatot tartásunk is megváltozik, mert fizikai életünk középpontja, vagyis szívünk, válik a művelet kiindulópontjává.

Ha az óra példájában a mutató tengelye az örök pillanat szimbólumának tekinthető, úgy sokkal közelebbi a megfelelés testi középpontunk és az időtlen között. Ami lehetővé teheti, hogy a tudat a szellem középpontjában összpontosuljon, amely egyben az idő középpontja is: mozdulatlan tengely, amely örök pillanat is.

Az egyéni idő esetleges tartamait a festés folyamata alanyi idővé alakítja át. Itt megtörténhet az, amire a ciklikus idő szimbólumként folyamatosan utal. A mozdulatok állandóan a szellemi Középpontra terelhetik figyelmünket és abból indulhatnak ki.

Külön figyelmet érdemel az is, hogy a felületes szemlélő gyakran azt hiszi, hogy a festmény a fényképhez hasonlóan megfagyasztja az idő futóhomokját. Ellenkezőleg. A festmény pontosan ott kezdődik, ahol a fénykép véget ér. Nem arról van szó, hogy az időfolyam filmszalagjából kivágunk egy kockát és azt nézegetjük, hanem az esetleges, egyéni átélések alapanyagát emeljük föl egy kiemelkedő, vagy általunk kiemelt időpillanatban történő szemlélődés által. Nem megállítjuk a folyót, hanem forrásához igyekszünk visszatérni. Látszólag ezt a pillanatot a végtelenbe nyújtjuk és nem hagyjuk elmúlni, megteremtve ezzel a festmény idejét.

A festészet remekművei elsősorban nem esztétikai produktumok, hanem a létezés kérdéseit feltáró kutatás látható nyomai.

 

2006 Budapest

Természetesen minden más műalkotásnál jelen van a saját idő szituációja, sőt a szukcesszív, vagy „időbeli” műfajoknál ez magától értetődő. A kép sajátos, szinte „időn kívüli” egzisztenciája viszont teljesen eltérő befogadói stratégiát is feltételez.

Tudjuk, hogy a matematikai pont egyáltalán nem rendelkezik semmiféle kiterjedéssel, ennek ellenére létező valami. Ugyanígy amikor egy tárgy, legyen az egy óramutató, vagy a Föld, forgó mozgást végez egy tengely körül – a tengely geometriai egyenese mozdulatlan marad. A pont valójában téren kívüli. Vagy ha pontosabban kívánunk fogalmazni a pont nincs a térben, hanem a tér van a ponton belül. Ezt a különösnek tűnő kijelentést könnyen igazolni lehet azzal, hogy belátható: a térbeli kiterjedéssel rendelkező tárgyakat geometriailag pontok határozzák meg, mivel a kiterjedés nélküli pont virtualitásában végtelenül sokszor jelen lehet a térben anélkül, hogy bármi is korlátozná. Viszont a pontba semmiféle térbeliség nem képes belépni.

A távol keleti festészet elméletei számos értékes szempontot mutatnak a számunkra. Ezek egyike a magatartásunk, testtartásunk és a festés során létrejövő koncentráció összefüggése „Minden tevékenységnek megvan a maga titka, (…) [a művész] szellemének a tárgy egészével kell egységet alkotnia, (…) minden olyan napon, amelyen festéshez látott, előbb világossá tette az ablakot, letisztogatta asztalkáját, füstölgő rudakat égetett a jobb és a bal oldalán, hibátlan ecsetet és jó tust készített elő, megmosta a kezét, s leöblítette dörzskövét is, mintha csak fontos vendéget készülne fogadni. A munkához csak akkor fogott hozzá, ha szelleme már megnyugodott, gondolatai megállapodtak.” A szépség szíve. Régi kínai esztétikai írások, Mérleg könyvek, Európa kiadó, Budapest, 1984.

Itt a modern szemlélettől meglehetősen eltérő archaikus fiziognómiát részesítjük előnyben, amely számára a szív a halhatatlan intelligencia testi szimbóluma - a modern tudomány által kizárólagos tudati centrumnak tekintett agyat pedig csak másodlagos, „visszatükröző”, központnak tartották. Ez egyébként az analogikus gondolkodásban abban is megjelent, hogy a szívet a Nappal, a fejet a Holddal hozták összefüggésbe.

Ez a gondolat nem csak keleten, hanem Európában is közismert volt sokáig. Ennek a szemléletnek az alkalmazására talán a legismertebb és egyben a legszebben megfogalmazott példáit Dante La Vita Nuova – Az Új élet című művében találhatjuk meg. DANTE ALEGHIERI Az új élet ford. BARANYI FERENC, Eötvös kiadó, Bp. 1996. 17– 21. o.

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

SAJÁT PUBLIKÁCIÓK

Az elmélet: gyakorlat Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

A festmény ideje

Az ideális tekintet

Ússz fölfelé!

Fölnevelni magunkban az igazságot

V.I.T.R.I.O.L.U.M. A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Az átutazó szemével – Ortega Velazyuet tanulmányai

Az ember helye

A helyén lévő ember

eng