Kondor Attila

Ússzál fölfelé!

Vincze Ottó: Mint víz alatt énekelni

Park Galéria

Balkon 2010. szeptember

 

A nyár elején az egyik hírportálon arról írtak, hogy a heves esőzések hatására több száz méter hosszú és 8-10 méter mély “kanyon” keletkezett egy kis somogyi falu határában. Számunkra - akik városban élünk - szenzációnak számít a természet drámai hirtelenséggel lezajló változása. Ugyanakkor a mai napig léteznek olyan archaikus kultúrák, amelyek a természettel még szoros kapcsolatban élnek. Számukra a fentinél jóval kisebb változás is beszédes lehet és a sokkal drámaibb természeti események is felkészültebben érhetik őket. Kérdés azonban, hogy nagyvárosi emberként képesek vagyunk-e ehhez hasonlóan tudatában lenni urbánus környezetünk változásainak? Vegyük csak közvetlen környezetünk - Budapest - átalakulását. Az utóbbi tíz-tizenkét évben majd minden kerületben bevásárlóközpontok épültek. Ezzel éppoly gyorsan és mélyrehatóan szabták át a budapestiek vásárlási szokásait, ahogy a mobiltelefon és a internet átalakította a kommunikációt. E változásokat egy mammut kifinomult temperamentumával vitték végig, ugyanakkor lényegében reflektálatlanul maradtak a plázaépítési láz által felvetett kérdések. Ezen a szellemi passzivitáson és hallgatáson módosított a maga eszközeivel Molnár Ani, amikor elvállalta, azt a nagyon kényes feladatot, hogy a MOM Park által finanszírozott Park Galéria projekt kurátorságaként a ‘magas művészet’ szobrászati és installációs kísérleteit közvetíti a MomPark bevásárlóközpont közönsége számára. A feladat több is mint kényes. Egy plázában az építészeti megoldások, a fényviszonyok, a brendek dizájnja és a “hangulatteremtő” könnyűzenei aláfestés együttesen olajozzák a fogyasztást generáló vágyak lélektani mechanizmusait. Ez a hightech tér - akár a teflonbevonat a zsírt - arra törekszik, hogy kivessen minden olyan lelki és szellemi impulzust, ami akadályozza működését. Ugyanakkor láthatatlan porként beborít mindent, eltömítve a szellem pórusait. Az impulzusok finoman adagolt vibrálásában felcserélhető minőség lesz a könyv és a divatkabát, fogkefe és mozijegy.

A műalkotás értékét ellenben pontosan az képezi, hogy egyszeri és kicserélhetetlen fenomén, amit Walter Benjamin a mű aurájaként határozott meg.

A Park Galéria természetesen nem kritikai fórum, hiszen a számára teret biztosító Mom Parkkal való együttműködés gyümölcse. Ugyanakkor a kurátor láthatóan jól szem előtt tartotta a fenti művészetelméleti megfontolást. A kiállított műtárgyak műfajának szerencsés megválasztásával sikerült garantálni a konzumálhatósággal szembeni semlegességet. (Hiszen nagy valószínűséggel állítható, hogy nem installációkat vagy nagy formátumú plasztikákat vásárolni jönnek az idelátogatók.) Ezzel megvédve a műalkotást attól, hogy az épületben testet öltő fogyasztói létfoma abszorbeálja. A projektben eddig többek között Kelemen Zénó, Menasági Péter, Kicsiny Balázs és a tragikus hirtelenséggel nemrég elhunyt Körösényi Tamás vettek részt. Munkáik nem lépték túl az erre a célra fenntartott teret -- a fent jellemzettek miatt érthető módon -- az izoláció stratégiáját választották.

A nagyvárosi ember környezetére való reflexióra visszatérve azt látjuk, hogy az “urbánus kozmosz” a természet ciklikus változásihoz képest lineális tendenciákat mutat. Fejlődésének és hanyatlásának váltakozása akár egy koordinátarendszerben vagy méginkább inkább egy lázgörbén volna jól ábrázolható. Gyakran az emelkedéseket váratlan szakadékok válthatják fel. A nagyvárosi ember ezért inkább távolságtartással figyeli városa változásait. E distinkció eszközei az absztrakt gondolkodás és a humor. Mivel a Park Galériában jelenleg kiállító Vincze Ottónak éppen ez utóbbiak a munkaeszközei, így nem csodálkozunk azon, hogy magától értetődő könnyedséggel reagált a képzűművészeti értelemben szinte lehetelen tér összes kihívására. Egy elegáns gesztussal elhagyta a kijelölt terepet, hogy finoman beavatkozzon a konzumcentrum életébe. Vertikális uszómedencévé alakította át az épület egy részét. Az átriumosan kialakított épület üvegborítású tetőszerkezetére öt kék-vörös-fehér uszodai bólyasort függesztett föl, amelyek a helyben talált “kvázi-modern” szökőkút medencéjébe érkeznek. A vízben acéllemezből kivágott betűk Kassák Lajos szavait formázzák: MŰVÉSZETRŐL BESZÉLNI ANNYI MINT VIZ ALATT ÉNEKELNI.

Mindez első rátekintésre kifinomult, humoros gesztusnak tűnhet, amit egy ismeret- és művészetelméleti utalás egészít ki. Egyrészt játékosan ráébresztő üzenet a pláza közönségének: ebben a közegben a művészetnek annyi esélye van szóhoz jutni, mintha a víz alatt akarna valaki énekelni, vagy a levegőben fölfelé úszni. A művészet emelkedettsége helyett ugyan “emelkedhetünk” a bólyák között, ha beszállunk a liftbe - vagyis ha komformistaként elfogadjuk a közeg személytelen kényelmét. A deprimált-közönyös társadalmi közegre irónizáló módon reflektáló kortárs érzéki konceptuális munkák általában az ehhez hasonló szokásos szociológizáló értelmezéséi kísérletekkel gyorsan és könnyen dekódolhatóak, azonban a Mint víz alatt énekelni különös módon ellenáll a beszűkítésnek. Érezzük, hogy a kézenfekvő megoldással messze nem merítettük ki az installáció intellektuális tartalmait. Az abszurd megidézése ellenére mégsem a reménytelenség - Közép-Európában oly gyakori és ismerős - fullasztó érzése, hanem a felülemelkedés uralkodik el rajtunk. Észrevétlenül hozza mozgásba gondolkodásunk egyre finomabb rétegeit. A kézenfekvő, banális megoldásokat a humor feloldja és a szétoldott előfeltételezések mögött újabb jelentésréteg csillan föl. Alkotói metódusának sajátos erénye, hogy kevés eszközzel, nagyon sűrű közeget képes teremteni és egy zárt asszociációs mechanizmust, amely azonban mentális járműként használható - a befogadó évek múltával is előveheti ezeket a szerkezeteket, amelyek meditációs modellekként működnek.

A művészetről való beszéd hiábavalóságára való utalás nagyon régi szellemtörténeti toposzt idéz, amely a “látható” és az “elbeszélhető” - idea és logosz - közötti alapvető létmódbeli különbség felismeréséből származik. Egy szín teljes élményspektrumát nem lehet szavakba önteni. Ugyanakkor az e színt jelölő szó nélkül képtelenek lennénk tudatosítani a primér színérzetet. Fogalmak nélkül a jelenségek összefolynának egy pulzáló élménymasszává. Nyílvánvaló a látás és a szó egymásrautaltsága - ugyanakkor a logocentrikus irányba fejlődött hagyományok és az idea-központú rendszerek általában riválisokként tekintenek egymásra. A művészetről való beszéd hiábavalóságáról szóló kijelentést akkor értelmezhetjük helyesen, ha a kettőséget meghaladó intuíció nyomát látjuk meg benne, mivel ez az ontológiai eredetű különbség nem csak egymást kizáró ellentmondásként közelíthető meg. Pontosabban olyan ellentmondás van közöttük, amit nem lehet csak úgy egyszerűen feloldani, hanem meg kell haladni egy harmadik elem a bevezetésével és realizálásával. A nyugati gondolkodásban ennek lehetőségét Plótinosz alapozta meg. Az idea és logosz egy és azonos princípium - a megismerő értelem - a nuosz megnyílvánulása, amely csak viszonylagos nézőpontból választható ketté. Nagyon érdekes, hogy e fogalmakon egyaránt értett egyéni és univerzális princípiumokat. E nézőpont szerint a személyiség és a világ ugyanazon időfölötti elvek mentén érthető meg, így ezek megértése mintegy képessé teszi a szemlélődőt arra, hogy az empirikusból a lét egységének szemléletéhez emelkedjen. Ez éppen azoknak a szemléleteknek az elhagyását jelenti, amelyek egymással rivalizálva versengenek azért, hogy meggyőzzenek minket arról, hogy az egyedül helyes nézőpontot jelentik. A gondolkodás egyik ilyen megmerevedett formája a konvencionális élmény-esztétika. A műalkotás eredetét vizsgálva Heidegger arra jutott, hogy ezzel a műalkotást érzéki tárgyként felfogó állásponttal szemben a műre az igazság megtörténéseként kell tekinteni. Az “igazság megtörténése” nyílvánvalóan nem egy érzékelhető időben zajló folyamatra utal. A műalkotás “mindig” történik. Pontosabban a műalkotás eredete az emberi létet uraló antinómiák meghaladásának actusa. Tárgyi léte pedig csak akkor reprezentálja az igazság-eseményt, ha a befogadóban újból megtörténik. Vincze kizárólag erre a sajátos működésre alapozza munkái létét. MŰVÉSZETRŐL BESZÉLNI ANNYI MINT VIZ ALATT ÉNEKELNI. Olvassuk újra a medencében rozsdásodó betűkön, miközben ellenállhatatlanul szólítanak a bólyák: “Ússzál fölfelé!”. A kettősségen a derű emel felül, ami nem térben mozog, hanem a logosz és idea forrásához vezet.

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

SAJÁT PUBLIKÁCIÓK

Az elmélet: gyakorlat Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

A festmény ideje

Az ideális tekintet

Ússz fölfelé!

Fölnevelni magunkban az igazságot

V.I.T.R.I.O.L.U.M. A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Az átutazó szemével – Ortega Velazyuet tanulmányai

Az ember helye

A helyén lévő ember

eng