Kondor Attila

V.I.T.R.I.O.L.U.M A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Műértő 2009 szeptember

 

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy megjegyzés „betalál”: egy pillanatig szinte leforrázva érezzük magunkat. Mélyi József vitaindító írásának első mondata is ebből a tapasztalatból indul ki: „Nehezen viselem a kritikát, de valahogy viselem.” Azzal, hogy művészettörténész-műkritikusként írását legszemélyesebb tapasztalatából indítva saját magára vonatkozó bejelentést tesz, túllép egy konvencionális, ritkán bolygatott határt. A fájó bírálatot a köznyelvben vitriolos kritikaként emlegetik. A vitriol kénsav, amit az ötvösök szennyeződések eltávolítására használnak. A hermetikai hagyomány e maró szer nevéből enigmatikus betűszót alkotott: V.I.T.R.I.O.L.V.M. vagyis: Visita Interiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem Veram Medicinam (Vizsgáld meg a Föld Mélyét, Megtisztítva Megtalálod az Elrejtett Követ, a Valódi Gyógyszert). A metafora az antik filozófiai iskolák tradícióját folytatva önismeretre vonatkozó gondolati műveleteket foglal tömör képekbe. Ehhez kiindulópontként egy a normál életből kizökkent állapotot emlegetnek, gyakran tetszhalott királyok képével illusztrálva. A kortárs művészetben Anselm Kiefer Sternenfall (Csillaghullás) című műve eleveníti föl e témát. Képe a kritika által kiütött, kizökkent állapotot is értelmezi: a kozmosz örök rendjét idéző csillagok akkor fénylenek tisztán fel, amikor az önérvényesítés ösztöne tetszhalottként fekszik.

 

Megjegyzések a kritika általános jelenségéről

Ha megpróbáljuk tudatosítani a kritikai attitűdöt saját életünkben, akkor egy alapvető mérlegelő reflexióig jutunk, amelynek prizmáján megtörve jutnak be jelenségek a tudatunkba. Létfeltételünk eldönteni mi jó, mi rossz a számunkra. Az így kialakuló előfeltevések, vélekedések különböző szintű rendszereket alkotnak. De az is alapvető tapasztalat, hogy amúgy helyes előfeltevések egyoldalúan alkalmazva komoly károkhoz vezethetnek – ahogy a kénsav pusztít, és nem tisztít a hozzá nem értő, vagy rosszindulatú kezekben.

Minél magasabb szintű önreflexióra, azaz önkorrekcióra képes tudatossággal épül fel egy rendszer, annál inkább képes megőrizni saját azonosságát. Erre vonatkoznak Platón megállapításai is: mások gondolkodásában kimutatott ellentmondások nem tehetnek minket bölccsé, viszont bölcsesség-szeretővé (philo-szophosz) válhatunk, ha saját előfeltevéseinkkel szemben éppolyan kritikusak vagyunk, mint másokéval. Mélyi a vitriolos kritika személyes élményének elfogadásával és az önkritika fontosságának hangsúlyozásával a legjobb irányt adta meg a beszélgetés további menetének. A személyesség a kritika kezdetéhez vezet. A kezdet nem kezdetlegességet, vagy archeológiai érdekességet, hanem mindig-új alapkérdést jelent. Általánosan elfogadott, hogy egy műalkotás, vagy egy teória értékének fokmérője: maradandósága. A kritika pedig, akár a sav a nemesfémet, a vizsgált tárgy maradandóságát teszi próbára, azzal, hogy elméleti hátterét mozgásba hozva szimulálja azokat a folyamatokat, amelyek kikezdhetik azt. Ezért fájdalmas az a kritika, amikor minket „tesznek próbára”. Ugyanakkor minden alkotó tudja, minden fájdalmasság dacára nincs belső fejlődés kritika nélkül. Hiszen a kritika az ógörög kriterión (megkülönböztető jegy, döntő tényező) származéka és nem korlátozható napi publicisztikai tevékenységre. Szélesebb értelemben reflektív közeget jelent, amelyben a művészet gyakorlása „nem pusztába kiáltott szó”.

 

Művészeti élet – hallucináció vagy valóság?

A műalkotás és műkritika e klasszikusnak is nevezhető viszonya (vitriol-arany) viszont szemmel láthatóan már egyáltalán nem fedi a kortárs műkritikai gyakorlatot. Mélyi „kritikai maszlagként” határozza meg azt, ami a valódi kritika helyett burjánzik. A kép erejét fokozza, hogy a maszlag nem egyszerű gyom, hanem mérgező hallucinogén is. A szomorú pedig az, hogy nem érezzük túlzásnak: lehet, hogy csak a kritikai maszlag hatására hallucinálunk művészeti életet? Ehhez kapcsolódik Hornyik Sándor észrevétele, aki szerint „ez a bizonyos kritikai maszlag működteti a képzőművészeti élet egészét”.

Magától értetődően vetődik fel: meg kellene tisztítani a műkritika gyakorlatát a nagy társadalmi folyamatok függvényében rárakódott hamis rétegektől. Azonban mely paradigma lehet ebben a segítségünkre? A probléma ugyanis éppen az, hogy eltűntek azok a feltételek, amelyben az újkor, vagyis a tágabb értelemben vett modernitás hajnalán a műkritika megszületett. A vitriol-arany metaforával élve: azóta egyre újabb technológiák lépnek színre, amelyekkel atomjaira lehet bontani az aranyat, vagy éppen közönséges fémeket tehetünk közömbössé a savakkal szemben. Hans Belting, aki sokáig hitt a kortárs művészetet „megfelelően kezelő módszer” megtalálásában, ma úgy látja, hogy a művészettörténet-írás a modernizmust saját szükségletein és bevált receptjei alapján „asszimilálva” olyan eredményhez juthatott csak, ami nem hasonlít az eredetire (A művészettörténet vége). Vagyis kérdésessé vált: képes-e a műkritika alapjaként szolgáló művészettörténet-tudomány egyáltalán leképezni a mindenkori kortárs művészet valóságát? Ez megmagyarázza a műkritikusi gyakorlat számos fiaskóját, amelyben az hosszú távon mindig alulmaradni látszott a megbírált új kezdeményezésekkel szemben. Ezek ráadásul egyre komolyabb elméleti apparátusra támaszkodtak, maguk is újabb kritikai bázissá válva. E folyamat tovább gyengítette a műkritikusi működés egységességét és hitelességét. Így mára – Hornyik megfogalmazásaival élve – „hitek, a hiedelmek és a vélekedések argumentálhatatlan homályában”, „sötét anyagban” tapogatódzunk, aminek „nincs igazán mondanivalója”, amelyet nem kötnek „sem a tudomány szabályai, sem pedig az irodalom íratlan törvényei”. Tehát a szóban forgó pszeudo-kritika jelenség már nem a mű értékét próbára tevő tényezőket modellezi, hanem a művészeti életet szimulálja. Ezt joggal nevezhetjük hallucinációnak. Önképünk, a művészetről, saját fontosságunkról alkotott elképzeléseink, minden, amit megszoktunk, belekerül a maró vitriolba. Ha egy kritika a „Végítélet” eszkatológikus távlatát képes adni, akár csak egy pillanatra is, az felér a hallucinációból való ébredéssel. Fájdalmas próbatétel, de mégis megéri elviselni, mert, ahogy Hérakleitosz tanította: „az álmodók világa egyéni, az ébereké közös”.

 

Pszeudológiák fogságában: a hamis kritika

A műkritika helyzetének bizonytalanságban közrejátszik számos történeti tapasztalat. A történelmi helyzet gyakran kétes hatalmi pozíciót jelölt ki a műkritika számára. A XX. század diktatúráiban az adott ideológia nevében kivonták a műkritikát a művészettörténet hatásköréből, áthelyezve a politikai-ideológiai harc mezejére. Közép- és Kelet-Európában nem lehet lebecsülni a diktatúráknak a műkritika társadalmi elfogadottságára, megítélésére gyakorolt negatív hatását. Például a negyvenes évek második felének legizgalmasabb hazai kezdeményezéseit és a műkritika legfelkészültebb képviselőit éppen az ideológiai kritika által, erőszakkal távolították el a közéletből. Közismert, hogy a diktatúra puhább szakaszára jellemző „kézi vezérlés” is komoly szerepet juttatott az ideológiai kritikának. De a pszeudológia által befolyásolt kritika rokona a polgári kritika „erkölcsi fertője” is, amelyre nem csupán Balzac idézett műve, hanem már a publicisztika egyik első művelője, Aretino is szolgálhat példákkal.

Az ideológiákkal terhelt tudomány és művészet-gyakorlat gyakran nem más, mint egy gyermetegen egoista tévedhetetlenség-komplexus kollektivizált kiterjesztése (a tévedhetetlen ideológia megvéd a tévedéstől). Általánosan arról van szó, hogy az értelmezés, a szétválasztás műveletét valamilyen önző szándék felülírja. A kritika referenciájául szolgáló műveltség ilyenkor csupán álarc. Az önös érdekkel használt kritika valóban vitriol. Viszont a „kritikai-maszlag”, amit fentebb a művészeti élet szimulációjaként jellemeztem, és amelyet Süvecz Emese megélhetési kritikaként írt le, ezektől eltérő jelenség. A szövegek elértéktelenedése, a fontos és a lényegtelen megszólalások egybemosódása észrevétlenül a művészetipar mechanizmusait olajozó a „kenőanyaggá” minősíti le a műkritikát. Pedig a műkritika közönséget orientáló funkcióján túl, reflektív közegként fontos szerepet tölthetne be a művészek fejlődésében. De vajon mi vezethet túl a személyes kapcsolatok, összefonódások mai helyzetén, amit Készman József „veszedelmes viszonyokként” jellemzett?

 

Az értelmezés művészete

A kritikai gyakorlat a klasszikus művészeti oktatásban példák alapján működik, mint korrigálás, a készségbeli és technikai fejlődés ösztönzése. Ezen túlhaladva a művészetre nevelésben a kritika szemléleti és koncepcionális problémákat érint, a „technikai” jellegű észrevételek ezek függvényei. A tekintély kritikájától pedig saját önkorrekciós képessége szabadítja fel a művészt. Azonban működhet-e ez a modell akkor, amikor azonos időben és térben teljesen eltérő művészetfogalom alapján dolgozó alkotókat látunk?

A Hornyik által említett „figyelmes tekintet”, ami „kihozza a maximumot az adott műből” egy olyan metafizikai pontot tételez, amelyet a műtárgy alkotójának, az értelmezőnek és a nézőnek egyaránt meg kell kísérelnie elfoglalni ahhoz, hogy a mű működésbe lépjen. Mindez jobban megmagyarázza azt is, hogy miért van szükség interpretációra. Hiszen a zenével vagy a drámával ellentétben a műtárgy önmaga hordozója, „megáll a saját lábán”. A kritika-ellenes kritika fő érve éppen ez szokott lenni: az interpretátor csak parazita. Az érv cáfolata, hogy a műkritika műfaját nem ismerő korszakokban éppúgy létezett interpretáció, s maguk a művészek is gyakorolják azt egymás és a saját műveikkel szemben. Sőt éppen a művész-egyéniség előtérbe kerülésével nőtt meg az – először mindig értetlen – nagyközönség felé történő közvetítés szerepe. Giovanni Bellini Allegoria Sacráját, Dürer Melancholiáját vagy Giorgione Viharját tekintve pedig felmerül a filozófiai kérdések önálló képzőművészeti értelmezése. Ők nem csak értették a filozófia tanításait, de a filozófusokéval egyenrangú, valódi, invenciózus interpretációkat tudtak adni, amiket a festőkkel diskurzusban álló gondolkodók nagyon méltányoltak Ficinótól Erasmusig. A műből a maximumot kihozó nézőpont tehát egy a létre vonatkozó sajátos kérdés, amelyet a művész is, a kritikus is saját eszközével igyekszik megközelíteni.

Az individuum posztmodern válságával egy időben került az érdeklődés középpontjába Gadamer „hermeneutikai fordulata”, amely arra irányul, hogy megtisztítsa és járhatóvá tegye az értelmezés ösvényét a rárakódott megkövült vélekedésektől. Ilyen megkövülésen és kiüresedésen esett át például az „élmény” zsurnalisztikusan leegyszerűsített fogalma, amely szerint a művészet elsősorban „önkifejezés”, amelynek élményként valamiképp ránk kell zúdulnia, akár egy giccses filmben a vízesésnek a főszereplő szerelmesekre. Bill Viola The Crossing (Átkelés) című videója radikálisabb olvasatát adja e közhelyes képnek. Egy sötét utcán sétáló alakra előbb vékony sugárban, majd egyre erőteljesebben zuhogni kezd a víz, amely a megvilágításnak köszönhetően inkább a fénynek szolgál érzéki hordozóul. Mire a zuhatag lassan eláll, a figura már nincs sehol. Viola költői erejű képe visszavezet alkímiai hasonlatunkig. Ahogy az Átkelés figurája aktív, álló helyzetben van végig, úgy az értelmezés személyessége nem az élményben való érzelmes feloldódást jelenti, hanem a „figyelmes tekintet” átkelését abba a pontba, amelyből a mű által felvetett létkérdés olyan intenzív, hogy kihozza a maximumot mind a műből, mind a művészből, mind az értelmezőből. A különféle előfeltevések elhagyása miatt ez olyan, mintha felszámolná a látható testet.

Az értelmezés művészete olyan viszonyban van a közönséges kritikával, mint a V.I.T.R.I.O.L.V.M. a kénsavval. (Mélyi József áprilisi vitaindítóját követően Fenyvesi Áron, Hornyik Sándor és Süvecz Emese hozzászólását közöltük – a szerk.)

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

SAJÁT PUBLIKÁCIÓK

Az elmélet: gyakorlat Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

A festmény ideje

Az ideális tekintet

Ússz fölfelé!

Fölnevelni magunkban az igazságot

V.I.T.R.I.O.L.U.M. A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Az átutazó szemével – Ortega Velazyuet tanulmányai

Az ember helye

A helyén lévő ember

eng