Kondor Attila

Az elmélet: gyakorlat

Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

Műértő 2011. április

 

Az elmélet: gyakorlat

A Műértő hasábjain az egyik visszatérő téma a kortárs művészetelmélet globális válsága, amely azzal fenyeget, hogy a teória szerepe a „leplezetlenül kereskedelmi” mechanizmusok olajozására korlátozódik. A folyamat paradigmaváltásnak tűnik, pedig nem nehéz belátni: erős, eredeti, szellemileg független intellektuális bázis nélkül a képzőművészet – végletesen kiszolgáltatva a kereslet-kínálat törvényeinek – megszűnik önmaga lenni. A „művészetipar” közönséges iparrá válva elveszíti azt az értéket, ami legitimálja létezését. Persze ezt a helyzetet nem személyes belátások, hanem azok a kollektív folyamatok alakították ki, amelyek során a tömegtársadalmak megszületésével a klasszikus műveltségeszmény „kultúrafogyasztássá” redukálódik.

Ahogy egy fizikai rosszullét során vagy veszélyhelyzetben sok múlik azon, hogy meg tudjuk-e őrizni öntudatunkat, úgy a paradigmaváltásokat kikényszerítő kollektív kulminációk idején is szuverénebbek maradunk, ha elméleti bázisunkat gyakorlatként is tudjuk alkalmazni. Ez pedig leginkább akkor lehetséges, ha a teoretikus tudás élő, valóban elsajátított módon áll rendelkezésünkre.

 

A teória mint öntudat

Egy közelmúltban publikált művészetelméleti munka kapcsán szeretnék rámutatni a teória és a művészeti gyakorlat autenticitása közötti szoros összefüggésekre. Molnár Sándor: A festészet tanítása című könyve több szempontból is jó kiindulópont ehhez. Tematikája univerzális kérdéseket érint, ugyanakkor a hazai szintér körülményei között született. Molnárt a magyar modernista festészetben játszott szerepe, és koncepciója mellett példátlan következetességgel kitartó alkotómunkája miatt általános tisztelet övezi. Ugyanakkor „élő klasszikus” pozíciója bevehetetlen bástyaként el is zárja a változékony és trend-érzékeny művészeti diskurzustól. Tehát teóriáját ki kell szabadítani abból a zárványlétből, ami körülveszi. Ez viszont csak akkor lesz lehetséges, ha egy sor olyan kérdést is érintünk, ami összefügg a művészetelmélet bénultságának okaival.

A könyv problematikája visszavezet a modern művészet eredetéhez. Ha helyesen olvassuk, akkor a szöveg nem „válaszok tárháza”, hanem olyan kérdéseket vet fel, amelyeket csak önállóan lehet megválaszolni. Egy helyen megjegyzi: „a festőjóga nem kész sablon, hanem fölismerés az ember megszabadulásához”. Fontos hangsúlyozni a szuverén felismerés jelentőségét.

A festőjóga önálló alkotói metódusba való beépítésének lehetőségére példával szolgál a Molnártól eltérően figurális festészetet művelő Lajta Gábor. Sajnos Molnár tanítványainak és követőinek a legtöbbje figyelmen kívül hagyta tanításának ezt a láthatatlan részét és csak a láthatóra koncentrálva lényegében a formai megvalósulás epigonja maradt.

 

Kelet és Nyugat párbeszéde

Molnár fiatal festőként – a hatvanas évek hivatalos művészetszemléletével szemben, az évtized derekára – eljutott a monokróm tónusok spirituális téri dimenzióinak vizsgálatáig, úgynevezett „üres” képeinek létrehozásáig. Tapasztalatának megértéséhez a szellemi és fizikai száműzetésben élő Hamvas Bélától kért útmutatást, s ez az évek során mester-tanítvány kapcsolattá mélyült. Festészetelméletének lényegét ekkor dolgozta ki. A könyvben használt festőjóga kifejezés Hamvas alkotása. A koncepcióban foglaltak nem korlátozódnak a hindu jóga-bölcselet rendszerére, hanem a hamvasi felfogást követik, amely szintézisteremtésre törekedett a különféle metafizika-központú tanítások (buddhista aszkézis, jóga, hermetikai alkímia) és a nyugati filozófiai és esztétikai szemléletek között. A festőjóga szóösszetétellel arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy az autentikus jóga-koncentráció során alkalmazott tárgyakhoz hasonlóan a hiteles művészi munka számára a látható, korporális megjelenítés csak eszköz, „támaszték” az elmélyüléshez és az abból eredő belső átalakuláshoz.

A koncepció párhuzamba állítható a kor több kulcsfontosságú progresszív törekvésével. A világháború majd az azt követő hidegháború embertelenségei miatt tapasztalható általános kiábrándulás szakításhoz vezetett a modernizmus utópisztikus teóriáival. Számosan a keleti szellemiségben keresték az elveszett autenticitást. John Cage zeneszerző a hinduizmust és a japán zen tradícióit tanulmányozta, mielőtt a csönd központi szerephez jutott zeneelméletében. Yves Klein festői gesztusokat és performatív elemeket használva a Nyugaton feledésbe ment spirituális hagyományokat kívánta a Kelet még élő szellemiségével szintetizálni. Munkáiban – hasonlóan Cage csöndjéhez és Molnár „ürességéhez” – centrális helyet kapott a végtelennel azonosított kék szín, mint a megragadhatatlan teljesség jele. A hazai modern művészet egyik csúcsteljesítményét a hatvanas-hetvenes években megalkotó Veszelszky Béla gnosztikus szellemi hátterű, a motívumot a színek elemi egységeiből, pontokból rekonstruáló tájképei, illetve Mark Rothko transzcendens színmező-festészete is rokon vonást mutat Molnár elgondolásaival.

A keleti szellemiség nem gyakorolhatott döntő hatást a nyugati kultúrára, mivel a művészetek és a filozófia terén is viszonylag elszigeteltek maradtak azok, akik hitelesen képviselték. Ennek további oka abban a nyugaton meggyökeresedett extrovertált szemléletben keresendő, amely – függetlenül vallásos vagy ateista hátterétől – a „többiek” megváltoztatását céljául tételező etikai rendszereket épít. A keleti filozófiák a belső imperatívusz, önmagunk és a másik megismerésének fontosságára és az ebből adódó szemléletváltásra kívánják felhívni a figyelmet. Az önmegfigyelés tapasztalatai alapján olyan eszközöket dolgoztak ki, amelyek a filozófiai felismeréseket az emberi lét egészére alkalmazzák. Az intelligencia gyakorlása ezáltal létünk érzelmi és testi vonatkozásaira is kiterjed.

Az extrovertált hozzáállás számára a harmonikus és bölcs személyiség – mint eredmény – vonzó cél, de a hozzá vezető út olyasmi, amit jobb lenne megtakarítani. Ezért a nyugati fogyasztói mentalitás jegyében a spiritualitást is iparosítani kezdték. A „new age” szupermarket-vallása azonban kiábrándítóan alacsony színvonalú szinkretizmust eredményezett.

 

A festészet mint filozófiai aszkézis

Molnárt nem érintette ez az infláció, mert elmélete az ifjúkori intuíció feldolgozásának a munkaterve. Az autentikus hindu gondolkodásban (aminek egyik irányvonala a yogadarshana) akkor beszélnek valódi megismerésről, ha a tudás az élet minden részét áthatja. Ezt több, módszeres, egymást követő lépésben lehet elérni. Az ilyen megfontolásokra általában egzotikus, keleti specifikumként szoktak tekinteni, holott az antik Nyugat – hasonló módon – a filozófiát életformának, a bölcsesség gyakorlásának tekintette. Pierre Hadot, kortárs francia filozófus mutatta ki, hogy nem érthetjük meg helyesen az európai gondolkodást megalapozó ókori rendszereket, ha azokat csupán a modernitásban megszokott elméleti diskurzusokként olvassuk. Az iskolák célja nem információk gyűjtése és rendezése volt, hanem hogy mentális és etikai metódusokat adjanak a feltételeknek alávetett emberi állapot szorongásból való gyógyulásra. A skolasztikával kezdődően a teória – legyen bár vallásos vagy szekularizált – egyre ritkábban lép ki a diskurzus keretei közül. Ugyanakkor a szemléleti fordulatokat inspiráló gondolkodóknál (például Kierkegaard, Husserl, Heidegger írásaiban) mindig megjelenik a bölcselet önmagunkra való alkalmazásának igénye.

Molnárnál a „bölcsesség gyakorlásának” a művész és művészete közötti egység megvalósulása felel meg. A festészeti realizáció – Kierkegaard fogalmaiból kiinduló – koncepciója három típust különböztet meg: 1. esztétikai vagy libidó-egzisztencia, 2. etikai egzisztencia 3. religiózus vagy katartikus egzisztencia. Az esztétikai létmódot, mint „még keveset” elveti, az etikai alapállást a „művészegzisztencia kezdetének” tartja, míg a katartikus-egzisztenciát mint a művészettel egységben kiteljesedő létet írja le. Fontos nyomatékosítani, hogy ez a felosztás csak annak lehet hasznos, aki nem merev kategóriákként, hanem szemléletmódokként tekint a típusokra. E felfogás szerint ezek az attitűdök az egyes emberben egyaránt jelen vannak, de más-más arányokban. Vagyis egy adott karakter alakulása során egymással harmonizál, vagy belső konfliktusokat okozva vetélkedik a libidó, a morál és a transzcendencia-érzék. Közönségesen az embert érzelmi-hangulati életén át kondicionálja ezek összjátéka. A Molnár által vázolt hierarchia a szemléletmódok természetének megismeréséből fakad, és egymásra épülésük lehetővé teszi a lét egyre univerzálisabb és önzetlenebb megélését.

Festői munkaterve e létfokok képi-imaginatív feldolgozását és birtokba vételét célozza meg. Ehhez a megvalósítandó létállapotokat az archaikus elemekkel állítja párhuzamba: a „Föld-művelet” az esztétikai, „Víz-művelet” és a „Tűz-művelet” az etikai, míg a „Kristály” és a „Levegő” műveletek a religiózus szakasznak felelnek meg. Rendszerét Molnár nem korlátozza saját festészetének formavilágára. Így például Rubensnél a „Víz”, Grecónál és Van Goghnál a „Tűz”, Vermeernél és Jacques Villonnál a „Kristály”, Rothko és Veszelszky esetében a „Levegő” műveleteket látja megvalósítottnak.

 

A „horror vacui”

A Molnár számára alfát és omegát jelentő „üres” képek mögötti szellemi tapasztalat radikalitását ma nehéz megragadni, amikor számtalan tárgynélküli festményt láttunk már. Éppen ez a probléma: a világ bármelyik képzőművészeti egyetemén bárki festhet „üres” képet, és létrehozhat a semmiig redukált konceptuális munkát anélkül, hogy lénye szembesülne az űr, vagy a nem-lét kérdéseivel. Amikor Greenberg 1939-ben szigorúan kijelentette, hogy „minden akadémizmus giccshez vezet és fordítva: minden giccs akadémizmus”; nem tudni gondolt-e az avantgárd formatagadás formalista akadémizmussá válására? Vajon miként válhatnak rövid idő alatt konvencionálissá még a legradikálisabb felvetések is? A klasszikus nyugati művészetfelfogásban a semmi kérdése sokáig nem játszott szerepet, mivel abban a horror vacui elve alaptételként volt jelen. Ezért amikor a radikális avantgárd törekvések az üresség, illetve a semmi tematizálásának igényéhez jutottak el, beláthatatlan szemléleti változásokat gerjesztettek a nyugati esztétikában.

Ha a teória a művészet öntudata, akkor jelenlegi bénult helyzete egyfajta sokk, amit a klasszikus műveltségeszmény „kultúrafogyasztássá” válása váltott ki. Persze akár eufóriaként, mámorként is megélhetők ezek a folyamatok, hiszen egyfajta expanziót mutatnak. Kijózanodni nehéz, hiszen a sokk passzív állapotával szemben aktivitást követel. Ezért Molnár teóriájának is azok a tanulságai lehetnek hasznunkra, amelyek arra mutatnak rá, hogy az autonómiát először saját lényünkön belül, önmagunknak kell megvalósítani. (Molnár Sándor: A festészet tanítása, Magyar Képzőművészeti Egyetem-Semmelweis Kiadó, 2007, 290 oldal, 5600 Ft)

Kondor Attila

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

Az elmélet: gyakorlat Molnár Sándor A festészet tanítása című könyvéről

A festmény ideje

Az ideális tekintet

Ússz fölfelé!

Fölnevelni magunkban az igazságot

V.I.T.R.I.O.L.U.M. A művészet értelmezése és az értelmezés művészete

Az átutazó szemével – Ortega Velazyuet tanulmányai

Az ember helye

A helyén lévő ember

SAJÁT PUBLIKÁCIÓK

eng