Kondor Attila

Somhegyi Zoltán: A meditáció öröme

Görög templom kiállítóterme, Vác

Műértő 2007. június

Kondor Attila váci kiállításán az „építészeti” képek dominálnak. Szándékos az idézőjel, ugyanis a képeket nézve hamar világossá válik: többről van szó, mint hogy a festményeket épületek, építészeti részletek inspirálták. Legtöbb munkájának kiindulópontja ugyan valamilyen architekturális elem – lépcsők, oszloptörzsek, oszlopfők, boltívrészletek vagy homlokzatok sarkai –, de mindez csupán kiindulópont. A művek célja nem egyfajta dokumentatív szemlélet rögzítése, élménymegörökítés, de még csak nem is valamiféle tiszteletadás az örök építészeti értékeknek.

Sokkal inkább emlegethetnénk a képekkel kapcsolatban egyfajta megmérettetést, a reneszánsz paragonék (a művészeti ágak elsőbbségéről folytatott viták) parafrázisát, amely Kondor Attila esetében az építészet és festészet küzdelmét mutatná be. A festő azonban nem áll meg a szembenállás megjelenítésénél, hanem a kibékítésre törekszik. Ez viszont csak úgy lehetséges, hogy mindkét „felet” engedményre kényszeríti: az építészet részleteiben mutatkozik meg, lemondva így a monumentalitás, az összhatás, a tér- és tömeghangsúlyok teljessége bemutatásának igényéről, míg a festészet azokhoz a képszervező elemekhez igazodik, amelyek izgalmassá formálják a kompozíciót.

De mi jelenti az izgalmat ezekben a kompozíciókban? Legfőképpen a két művészeti ág immáron kibékített szembenállásának az a módja, ahogy az építészeti elemekből festői értéket varázsol. A feladat tehát a háromdimenziós kibontakozásra, térbeli önmegmutatkozásra hivatott építészeti formák kiválasztása, elrendezése a festmény sík felületén. E képi világ hiteles megalkotásában a legnehezebb a kompozíció tökéletes megtervezése. A képeket figyelve ennek precizitása tűnik fel legelébb. A legizgalmasabb azoknak a városképeknek a beállítása, ahol egy eklektikus épületnek vagy barokk templomnak valamely apró részlete tűnik fel csupán. Nemcsak a keskeny képforma miatt, hanem annak okán is, hogy a motívum a hosszúkás kép egyik végében tűnik fel, és nincsen mindig valami határozott ellenpólussal kiegyensúlyozva. Olykor igen – például amikor két épület áll egymással szemben vagy az egyik oromzatát díszítő szobor a távoli hegyeket látszik szemlélni. Máskor viszont csak a hatalmas, üres égboltkimetszés ellensúlyozza az architektúrát, bátran felvállalva az akadémikus, patikamérlegen kiegyensúlyozott kompozíciók meghaladását.

De mennyire „üres” ez az égbolt? Nem gyaníthatjuk-e joggal, hogy puszta világdarabkaként, természeti elemként önmagán kívül mást is előkészít? Ha csak természeti forma(elem)ként lenne jelen, akkor a természetes és mesterséges, az ég, a hegyek és az ember alkotta épület szembeállításának kissé unalmas játékát láthatnánk. Érdemes inkább egyfajta kontemplatív szemléletet észrevenni a képeken, amelynek tükrében érthetővé válik a szinte absztrakt, metafizikai sűrűségű, megfoghatatlan és megfejthetetlen égtömeg.

A kontemplatív szemlélet pedig hirtelen a többi képet is megnyitja. Megértjük, hogy feladatunk a megértés örökké befejezhetetlen folyamatának átélése: a meditáció öröme, amely egyben a festmény nézésének is örömévé válik. Kondor Attila festészete érzékileg megjelenített kontempláció. (Megtekinthető június 10-ig.)

projektek életrajzkritikáksaját publikációkinterjú/videókapcsolat

KRITIKÁK

eng

Mélyi József megnyitóbeszéde

Sinkó István: Az idő terei

Dékei Kriszta: Meditatív festmények

Andrási Gábor: Médiumtudatos festészet

Rockenbauer Zoltán: Ecsettel írt bölcselet

Végh Attila: A gondolkodás fénye

Hemrik László: Képek a barlang előtt

Rieder Gábor: A zárványfestés teljessége

Somhegyi Zoltán: A meditáció öröme